Demon Hunter – Storm The Gates Of Hell

Fémes démonvadászat…

Leginkább az As I Lay Dyinghoz tudnám hasonlítani ezt a lemezt, na nem a zeneiség miatt, hanem a felhajtásért, ami a megjelenést előzte meg. Hatalmas reklámkampányok, “zeneileg teljesen beújítunk higyjétek el, ez most teljesen más lesz”, amikor meg kijön az album egy kicsit rossz szájízzel kérdezzük magunktól, hogy most ez akart lenni az a hatalmas újítás? Én amúgy nem is akartam annyira ezt a “beújítást”, a Summer Of Darkness nálam a nagyon alap lemezek közé tartozik, a The Triptych már kevésbé, és azt mondtam, ha egy kicsit jobban odafigyelnek a refrénekre (és azok dallamára), akkor itt gond nem lehet.

Na egy szónak is száz a vége, én alig-alig vettem észre a változást az előző lemezekhez képest, ugyanolyan metal hardcore, egy icipici nu-metal utóízzel, a rockosabb hatás kedvéért, mint volt (bár lehet az én botfülem nem hallja a változást). Mielőtt megjelent az album sokat gondolkodtam, hogy mi az, ami miatt mindig fura érzésem támad a Demon Hunter hallgatása közbe, aztán rájöttem. A legtöbb számba a refrén és a verze nagyon elüt egymástól, megy a pörgős-hörgős rész, beindul mindenki, és akkor hirtelen egy ilyen 180 fokos fordulattal jönnek a vonósok és a szép ének, mintha egy másik banda refrénjét kivágták, és bedobták volna, hogy haddszójjon’. Persze van nem egy dal, ahol érződik, hogy sikerült szinkronba hozni a két dolgot, de engem ez egy kicsit zavart, és amikor a már sokszor említett újítást emlegették, én ennek a kiküszöbölését reméltem.

Ez a várakozásom szerencsére 50%-osan be is jött, mert alig vannak már hirtelen leállások (vagyis nem olyan nagy mértékűek), bár még mindig ott lapul bennem az az érzés, hogy ők úgy írják a dalokat, hogy megírnak 100 dalrészletet, és akkor szépen összeválogatják, hogy “ide ez menjen, oda az, hallgassuk meg ott hogy szól, nem is rossz, akkor ez ide megy”. Na most hogy egy kicsit kibosszankodtam magam, és mielőtt minden DH fan megutál, azért megemlítem, hogy az új lemez nagyon bejött. A közepe felé hallható két gagyi számot leszámítva. In medias res a legdurvább dallal nyitnak, dallamos ének nulla, nem húzzák sokáig, éppen csak annyira, hogy maradjon erőnk néhányat pislogni, és a fejünkkel elismerően bólintani. A harmadik dalnál rögtön felkaptam a fejem, az ismerős hang nem más, mint Bruce Fitzhugh, aki a szintén keresztény Living Sacrifice-ba nyomta (amíg aktívak voltak). Az ezután következő Fading Away nem véletlenül lett a klipes dal, a legslágeresebb szerzemény, erre simán beizgul mindenki, aki szereti a keményebb zenéket. És akkor itt jön a két dal, név szerint Carry Me Down, A Thread Of Light, a lemez két leggyengébb láncszeme. Az elsőn bealudtam, utóbbin meg csak szimplán mindig továbblépek. Lehet kapom majd kommentbe, hogy “háde szerintem meg tökjó dalok”, de nem, nem azok.:D A lemez eddigi, és ezutáni részéhez képest semmiképp sem. Mert tényleg, ezután már szinte hibátlan az album, talán még a Summer Of Darkness-en se volt ennyi jó dal. A vége felé jó sok szintit adagolnak, de engem egyáltalán nem zavar.

Én azt mondom, hogy a legjobb DH lemez, aztán legfeljebb csak én érzem így. Javultak, sokkal élvezhetőbbé váltak a dalok, de legközelebb nem kérek a szokásos promotáló szövegekből, meg az üres ígéretekből. Szerintem abból se lenne nagy baj, ha azt mondják “maradunk az előző lemez vonalánál, csak jobban odafigyelünk a dalokra” és máris szimpatikusabbá, és hitelesebbé válnak az emberek szemében. Érdemes párszor áthallgatni, mert egy kicsit egybefolyik a vége felületesen hallgatva, amúgy pedig egy újabb klasszis lemez, kisebb hibákkal.

Pont: 9/10

MySpace 

9 hozzászólás

Hozzászólások RSS TrackBack Identifier URI