Oceana – The Tide

“The tide has come, to take us all”

Hihetetlen gyorsan történtek az események az Oceana körül. A tavaly augusztusba alakult banda október végén egy kétszámos demo-t küldött a Rise Records fejeseinek, akik két nap múlva már le is szerződteték a srácokat. Kevesebb mint két hónap alatt sikerült azt elérniük, amiért a legtöbb banda éveket küzd. “Még mindig hihetetlen számunkra, hogy itt vagyunk. Igazából csak néhány visszajelzést szerettünk volna kapni a számainkról, hogy min kéne javítani, arra viszont senki nem számított, hogy idáig eljutunk, ilyen rövid idő alatt. Főleg úgy, hogy legtöbbünknek még csak ez az első bandája.” – nyilatkozta Robbie Davis basszer a HM Magazinnak. A lemezt meghallgatva azonban kétség sem férhet hozzá, hogy az egyik legjobb döntést hozták meg a kiadónál, mikor soraikba tudták az Oceana gárdáját.

Nehéz felfogni, hogy ezek a 17-19 éves srácok hogy voltak képesek egy ilyen elképesztő érzelemdús, és érett zenét összerakni. Valami ilyesmi albumra számítottam volna az As Cities Burn-től, ha TJ maradt volna a bandába, és ez külön öröm nekem, ugyanis a régi ACB stílusához közel álló zenéhez eleddig nem nagyon volt szerencsém. Itt vannak a minimális emocore gurítások, de csak finoman, a gitármelódiák amolyan dallamos hardcore módra, és egy kis post-hardcore (ami a last.fmesek szerint a legjellemzőbb a lemezre). Ezek a besorolások nem hiszem hogy mindenkinek mondanak valamit, úgyhogy röviden összefoglalva egy érzelembomba. Talán az egyetlen dolog, amibe bele tudnék kötni, az az ordítás egyhangúsága. Persze vannak nagyobb hype-al rendelkező bandák gyengébb vokalistákkal, de a szinte tökéletes hangzást már csak egy erősebb érzelmeket felvonultató hörgőmasina tehette volna egy magasabb szintre. Mindegyik zenész tökéletesen hozza a feladatát, talán a dallamokat hozó gitároson van a legnagyobb felelősség, de hibátlanul dolgozik, majdhogynem végig a lemezen. És itt van az Antlophobia című kétperces szerzemény, amit lehetetlen szavakkal leírni, milyen hatással van rám.

Ó, szinte már hallom is: “Jóvanmá’ ez is egy újabb Rise-os éneklős ordítós trutyi, tucat, blö, megsehallgatom”. Mindenkit megnyugtathatok, az átlag Rise színvonalat (ami szerintem egyébként elég magasan van) is sikerült túlszárnyalni, a kiadó top5 lemezei közé biztos beférkőzött nálam. Az pedig már csak a hallgatón múlik, hogy képes-e ezt az érzelmileg túlfűtött albumot befogadni. Nem könnyű lemez, időt kell neki adni, de bőven megéri.

Pont: 9,5/10

9 hozzászólás

Hozzászólások RSS TrackBack Identifier URI