Először is ugye kezdjük a sablonokkal: Az ohioi keresztény banda 2005-ben alakult ex- Relient K, Widdlesworth, Narcissus tagokból, hogy aztán rögtön bekerüljenek a Solid State gárdái közé. Jött is a nagylemez The Lost. The Sick. The Sacred. címmel. Egy darab gitár ide vagy oda, egyértelmű sikerként lehet elkönyvelni az albumot, sok-sok rajongó és hírnév járt a lemezzel. Jöttek aztán a sorscsapások, tagkiválások képében, először az ex-Relient K-s Brian Pittman basszer, majd a lemezen a dallamos éneket 80%-ban hozó Bobby Poole dobos hagyta el bandáját. Sajnos.
Mert ez valahogy már kevésbé Inhale Exhale, mint volt. Valami kiveszett belőlük, ami annyira ott volt a 2006-os albumon, az a láthatatlan plusz, ami miatt minden egyes dal kedvenccé vált. A “Still Remains-szindróma” enyhébb tünetei jelentkeznek csak náluk, belágyultak persze, de azért keménynek így is kemény a zene, még akár a metalcore címkét is ráakasztanám (akárcsak az előzőre). Ryland Raus-ra maradt teljes egészében a vokalizálás, ami ugye az egyetlen ésszerű döntés volt a gyors cseréket követően, mert egyébként nem rossz a tiszta hangja a srácnak, csak valahogy a középmezőny közepének a közepén eltűnik a többi középszerű hang között.
44 perces lett, ami egyébként egy normális hossz lenne, de én már a negyedik szám után tekergetek/új zenét keresek/elkalandozok másfelé. Körülbelül négy nekifutás után sikerült végighallgatnom. Pedig hihetetlen, hogy John LaRussa azzal az egy szál gitárjával mekkora káoszt képes okozni, és hogy milyen profin bánik a hangszerével (amit egyébként nem élvezhetünk száz százalékosan, mert szerintem a hangzás is egy trutyi). Szerencsére van 3 vagy 4 szám, ami erősen odasóz, és megmenti az albumot a teljes lebőgéstől, így konkrétan a kettes, a négyes, a hetes, és még talán a tizenkettes trekk (azért nem számcímeket írok, mert ők is trúk akartak lenni, és kilométeres neveket adtak a daloknak).
Nem találok olyan fogódzkodót, ami egy igazán erős pontja lenne a lemeznek. Külön-külön talán élvezetesebb hallgatni a dalokat, mert eleinte tetszettek a myspace-en hallgatva, de így egybe, mint egy album, nálam csúnyán elbukott az I Swear…. A hangzás, a dalok, a hangulat, valahogy semmi sem jött össze. Eleinte azt hittem, hogy majd beüt egy idő után, de nem, ennek nem az a gondja. Reméljük nem oszlanak fel a közeljövőben, és két év múlva egy debüt-színvonalú albumot adnak ki a kezeik közül.
Pont: 6,8/10
5 hozzászólás
Hozzászólások RSS TrackBack Identifier URI
Szólj hozzá
én ma a 2 órás buszozás alatt végig tudtam hallgatni, de nekem is vegyes érzéseim vannak…:S
adni akarok még esélyt nekik, mert a tltsts számomra 2006 egyik legjobb, leghangulatosabb albuma volt.
a régi tiszta ének nagyon hiányzik, az új sem rossz, de a régi sokkal jobb volt, és nincs meg az a hangulat, jól mondtad balázs.
ellenben még mindig elámulok h mit csinál az az ember 1 szál gitárral :D
Azon filóztam közben, hogy mit szólnánk ehhez mind most ha ez lenne a debüt és most ismernénk csak meg őket???
Mert így, hogy előtte volt már 1 TL,TS,TS ez csak egy erős közepes.
Szinte már vicces h pont ugyanaz a bajom a lemezzel mint Balázsnak: “de én már a negyedik szám után tekergetek/új zenét keresek/elkalandozok másfelé.” Egyszerűen hallgatom és ott vok h inkább tegyük be ezt meg ezt….. részemről 6/10
Már miért lenne vicces? :D Örülök egyébként, hogy egyetértetek, mert akkor ezekszerint nem az én fülem kopott el :))
Én a 3. számig bírtam csak, szerintem is nagyon gyenge eresztés lett…
Szerintem korrekt anyag! Tényleg nem olyan jó, mint a debüt cucc, de attól függetlenül erről is szívesen meghallgatok egy jópár számot! Nem voltak nagy elvárásaim a bandával szemben, mert az előző lemez sem volt számomra több, mint egy kellemes hallgatnivaló, szóval ezt is így közelítettem meg! 4-5 szám mehet állandónak (egy időre) Winamp playlistbe!:D
7.5/10