Most nem lesz szükség ejtőernyőre…
Tavaly év végén írtam egy pár soros ismertetőt az ohioi bandáról, aminél azért jóval többet érdemelt volna a 2006-os nagylemez, de úgy gondoltam majd az idei albumuknak nagyobb figyelmet szentelek. Nem kis elvárásaim voltak a mostani lemezzel szemben, hiszen az Even Heroes Need A Parachute-on óriási dalok kaptak helyet, nem véletlen a különböző zenei díjkiosztókon besöpört számtalan siker és jelölés. Mielőtt azonban az új lemezről értekeznék egy rövid TBR történelem.
2004-ben indult a banda, eleinte úgy tűnt, nagyon rövid életű lesz, ugyanis az énekes három hónap után otthagyta a bandát, amikor is Ben Olin, a mostani vokalista vállalta, hogy ideiglenesen betölti a pozíciót. A helyettesítés annyira jól sikerült, hogy rövid időn belül felkérték, végleg maradjon a bandában. Ezután mind az öten egy toledoi keresztény középiskolában folytatták tanulmányaikat, és egyúttal zenei pályájukat. Még ebben az évben (2006) lecsapott rájuk a ForeFront Records, és egy 3 számos EP után 2007 április 3-án kiadták az Even Heroes Need a Parachute névre hallgató nagylemezüket, amiről 4 single is napvilágot látott. A rádiók a végtelenségig játszották a dalaikat, a hírnevük pedig azóta is töretlenül szárnyal felfelé, nem csak keresztény körökben. Hogy a nevük honnan jött, azt nemrég magyarázta meg Ben a HollywoodJesus-nak egy interjúban: “Valami fogós nevet akartunk magunknak, de egyben olyat is, aminek jelentése van. A földi mennyországot fejezi ki, a keresztény közösség szépségét, amikor tudod, hogy a másik embernek is ugyanaz a célja, mint neked. Számunkra ez olyan, mint egy elő-mennyország.”
Talán a második hallgatás körül kezdtem ráérezni az album szépségeire. Iszonyat fogós, mint a legutóbbi Kutless, vagy a hozzájuk zeneileg legközelebb álló Mainstay, de engem leginkább a mondanivaló és az album egyszerűsége fogott meg. A modern rock egyébként sem a gitárnyúzásról szól, bár a legtöbb dalban azért hallható egy-két visszafogott gitárszóló, mégsem emiatt ragadt napokig a lejátszóban. Hallgattatja magát, pedig van rajta gyengébb eresztés, nem is egy. A nyitó Pain egy kis rálátást ad az egész albumra, nem annyira kiszámított már minden egyes mozdulat, kicsit nyersebb a hangzás, de semmiképp sem durvább, mint az előzőn volt, sőt… Bár nagyon kevés rajta a tipikus lassú szám, szinte mindegyik trekkben hallható az akusztikus gitár (ami az EHNAP-on nem nagyon volt jellemző). A két hangzásvilág találkozása a A Point Between Extremes-ben érezhető leginkább, ahogy a lemez mondanivalója is ebben a dalban ütközik ki főként. Az egész album a “minden történetnek két oldala van” koncepción alapul. Ebben a dalban Ben a saját élményét fogalmazza meg, amikor még külső szemlélőként, magára hagyva a fájdalmai közt, Isten követésében csak újabb felesleges gátakat és szabályokat látott, de megtérve látta ennek az életnek a gyönyörűségét, hogy soha többé nem marad egyedül, mert mindig lesz Valaki, aki mellette áll, aki felsegíti ha újból elbukna. Iszonyat jól megoldották az utolsó másfél percet ebben a dalban, hidegrázós, ahogy a már elcsendesült dal újból szárnyra kap, és egy utolsó lendülettel elsöpör mindent. A két utolsó tétel már nem tudott ennyire elkapni, jobb lett volna, ha ez lett volna a lemez lezárása. Hasonlóan az előzőhöz, itt is inkább csak az egy-két nagyobb húzósláger miatt érdemes meghallgatni az albumot, de azokért nagyon. Mindenkinek ajánlható, aki egy kicsit is szereti az egyszerű, de őszinte modern rock muzsikát. Pont: 8,6/10 Myspace
2 hozzászólás
Hozzászólások RSS TrackBack Identifier URI
Szólj hozzá
Ez valami hihetetlenül beütött nálam. Köszi Balázs, hogy írtál róluk, mert különben valószínűleg kimaradt volna az életemből egy közel tökéletes lemez… Örök hálám!:)
Nincsmit, örülök hogy tetszik. :)