Ezüstfonal.
A Tooth&Nail legnagyobb aranybányája (az Underoath mellett) a két éve kiadott egyetlen nagylemezével egy hatalmas nagy masszív rajongótábort alakított ki maga köré, így hát nem kis várakozás előzte meg a The Silver Cord debütjét. Eleinte egy kicsit féltem az albumtól, ugyanis a legutóbbi akusztikus EP-jük után attól tartottam, hogy az Albatross amúgy sem túl durva alternatív hangzása egy akusztikus gitár központú modern rockba fog átnyúlni, amivel természetesen még nagyobb rétegeket értek volna el, de a régi stílusért rajongók valószínű keserű szájízzel vették volna tudomásul a váltást. Kemény fába vágták a fejszéjüket, hiszen a közel egyórás játékidő egy ilyen lemeznél nagyon könnyen okozza az album ellaposodását, unalomba fulladását a végére, amit egy nagyon ügyes tracklist-el próbáltak kiküszöbölni, bár még így is azt mondom, hogy egy (vigyázat, közhely!) kevesebb több alapon lehagyhattak volna dalokat a lemezről. Zeneileg konkrétan szinte semmit sem változtak az Albatross-hoz képest, ezért nem értem a különböző kritikákban említett fejlődést, ami maximum a jobb gitárhangzásban ütközik ki, meg a gitárszólók előtérbe helyezésében. Körülbelül ugyanannyit használják az akusztikus gitárt, mint az előző nagylemezen, tehát főként a háttérben elbújva, minimális hangulatfokozóként. Matt McDonald karcos hangja még mindig a banda legnagyobb erőssége, rekedtes hangszínét remekül használja, sokszor játssza el a “már majdnem ordítás, de még kivehetőek a dallamok” éneklést, ami a számokban rejlő túlfűtött érzelmiséget remekül visszaadja.
A lemez a The End című dallal kezdődik, és a The Beginning-el fejeződik be, valami hasonló “poént” lőtt el a My Chemical Romance is a legutóbbi lemezén. A nyitó track egyfajta intro is lehetne másfél perces hosszával, egy eléggé szomorú hangvételű dal, ahogy a lemez összességében is valamivel szomorkásabb, mint volt az Albatross. Nem sokat kell várni a lemez slágeréig, a Gravedigger megmutatja a TCC vad oldalát, kellemes refrénje van, a dal vége felé jönnek kemény ordítások, egy rövid gitárszóló erőfitogtatásként, a lezárás után is ott marad a bugi az ember lábában, majd’ szétcsattan az energiától ez a szám. Derült égből villámcsapásként jött a felismerés, hogy ez a dal így ahogy van felfért volna a legutóbbi Kids In The Way-re, hangulatilag és hangzásilag is nagyon közel áll a két banda néhány dala. A hetes Abracadavers is a lemez csúcspontjai közé tartozik, kicsit lassabb ugyan a Gravedigger-nél, de nagyon jó dal lett, nem véletlen készült erre az első klip. Az emberi önzés határtalansága a téma ebben a dalban, ahogy az összes szám személyes élményeken alapuló, de a többi emberre is kivetített hétköznapi problémákkal foglalkozik. A Jesusfreakhideout-nak adott interjújukban megemlítik, hogy nem tartják magukat keresztény bandának, nem is mindegyik tag keresztény köztük, de természetesen a szövegek életszemléletében nem egyszer köszönnek vissza a keresztény értékrendek. Az Abracadavers után jön a R&R, amiről először azt gondoltam valami bulizós rákenroll lesz, ehelyett egy gyönyörű középtempós dal, nekem a kedvencem lett a The Silver Cord-ról, majdnem olyan szép, mint a Headlights az előző lemezről. Az amúgysem túl vidám dalt a fájdalmas dalszöveg csak még jobban beleégeti a szívbe, sokkal jobban illett volna ez a szám a lemez végére, mint a The Beginning, amivel nem tudtam sehogysem megbarátkozni. Nem rossz dal, csak az Albatross zárótételéhez képest nagyon alulmarad.
Sajnos azt kell mondjam, a lemez is alulmúlta a várakozásaimat. Az Albatross hallgattatta magát, szinte minden másodpercét öröm volt felfedezni, a The Silver Cord-ot már csak a hossza miatt sem fogom elővenni túl gyakran. Maradnak a mazsolázások, számok közti ugrabugrálások, tekergetések, ami nagyon lerontja a lemez élvezeti értékét. Eleinte nagyon pozitívan álltam a lemezhez, azonban a lelkesedésem hallgatásról-hallgatásra lanyhult. Én már a 15 dal láttán éreztem, hogy valami nagyon nagy dolgot kellene művelniük az albumon, hogy ne legyen vontatott az egész. Talán több pörgős dalt, vagy slágert kellett volna a sok középtempós számok helyett írniuk, úgy talán év lemeze is lehetett volna, így viszont csak egy “elég jó” Tooth & Nail album, néhány kiugró pillanattal. A R&R-ért viszont egy fél pluszpontot megérdemelnek, mert nálam eddig az év dala. Az Albatrossé eddig az arany, a TSC-é az ezüst, egyértelműen.
Pont: 8,4/10
Első videoklipük (Abracadavers):
4 hozzászólás
Hozzászólások RSS TrackBack Identifier URI
Szólj hozzá
Először kösz Balázs a kritikát. Nekem nagyon bejött az album, szerintem minden számban van valami egyedi ,és a szövegek is csodásak. Én is megijedtem hogy 15 számon biztos hogy lesz töltelékdal, de hála Istennek számomra nem lett ilyen.
Szerintem a The Beginning tökéletes befejezés lett ehhez az albumhoz , ahogy elindul és kiteljesedik nagyon eltalálták a srácok.
Nekem 10 / 9.6
Amúgy még érdekességképpen, az Abracadavers- című dal a Bodies kiállítás hatására íródott meg…és a szöveg is arról szól…
Köszi a kiegészítést, örülök, ha neked ennyire tetszik. :D
Most commentelek ide először, és nem is áll szándékomban gyakrabban tenni ezt, de alapvetően köszi a sok zene ajánlást (a Kutless azóta is favoritom).
A R&R pedig tényleg az év eddigi legjobb száma. O.o
Örülök hogy egy az izlésünk, a kommenteknek is örülünk, úh. hajrá :D