Red – Innocence & Instinct

Legyőzhetőek az elemi ösztönök?

Valósággal berobbant a köztudatba 2006-ban a Red debütlemezével, az End Of Silence-el. A Grammy jelölés mellett rengeteg díjat söpörtek be, és hirtelen jött népszerűségük hozományaként három videoklippel is előrukkoltak. A sikerük titka a szívbemarkoló dallamok és a sötétebb árnyalatú szövegek mögött rejtőző remény olyan “egyvelegén” alapul, amely Michael Barnes hangján keresztül minden hallgatót megmozgat. A Breathe Into Me, vagy az Already Over minden idők legjobban megírt rockszámai, így hát nem kis nyomás nehezedett rájuk, amikor az I&I dalait írták. Turnéztak többek között a Breaking Benjamin-nel (aminek az énekese segített a lemez elkészültében), a Disciple-el, és a Papa Roach-al is, szóval külső hatások bőven érték őket ezalatt a szűk 3 év alatt, amik befolyásolhatták a lemez milyenségét.

Ritkán sikerül egy nu-metál elemeket felvonultató bandának betörnie a köztudatba manapság, hiszen lejárt a stílus, és elég nehéz már olyat mutatni benne, amitől egy hétköznapi hallgató elismerően bólogathat. Ezért is próbálják az ilyen bandák vagy komolyzenei “aláfestéssel” színesebbé tenni a dalokat, vagy más stílusokkal összekutyulni a dolgot, úgy, hogy még hallgatható is legyen. Nos, a Red mindkettőt bevállalta. Mégha egy-két riff engem kifejezetten emlékeztet is a régi Linkin Park dalaira, nem lehet összekeverni a két bandát.

Koncept lemez révén a dalok nagy része ugyanarról szól: harc az alapvető ösztöneink ellen, harc a bűnök ellen. Eme belső harc fájdalmairól szól az első dal, a Fight Inside, ami egy kellemes bevezetés után csap a lecsóba: “Ez a harc belül újra összetör engem” – szól a lemez legnagyobb refrénje, ami még az End Of Silence-en is a csúcsmomentumokba tartozott volna. Remekül sikerült a bridge-ben hallható “It’s nothing – It’s everything” szópárbaj, ami hatásosan adja vissza a belső késztetés ellen harcoló ember fájdalmát, hát még az az utolsó üvöltés a dal végén: “I’m falling apart“. No, ilyen kezdésre számítottam kéremszépen, beleborzongós, mint anno a Breathe Into Me. Már itt éreztem, hogy a gitárok jobban el “nu-metálosodtak”, de nem lett zavaró. Szerencsére most se felejtették ki a dalokból a vonósokat, rengeteg többletérzelmet kapnak a dalok a segítségükkel. Hasonlóan jól sikerült a Death Of Me, melyre az első klip is készült. A halk vonósok után ismét hirtelen lép be minden hangszer, hogy aztán együtt zenélve egy kis Skillet-utánérzés kapjon el, amit természetesen nem hibának hozok fel, hiszen számomra a Kutless-el kiegészítve ez a három banda az, amit a keresztény rock alapvetésének tartok. A dal depresszív dalszövege a hamis értékek utáni vágyódásáról, és az ezek miatt érzett emberi értéktelenségről szól: “De én még mindig vérzek, és te leszel a halálom“. Ezek a szövegek talán nem tűnhetnek túl keresztényinek, de ahogy az énekes, Michael mondta (aki egyébként egy gyülekezeti pásztor) nincs olyan ember, akinek ne jönne el egy mélypont az életében, amikor kilátástalannak érzi a helyzetét, és ezek a dalok ezekben a helyzetekben próbálna segíteni, hogy tudtára adja az embereknek, mindenki érez így, de mindig van kiút Istennél. Újabb felelgetős ordibálgatás a bridge-ben, kezdtem azt hinni, hogy minden dalban ellövik ezt, de azért ennyire nincsenek híján az ötleteknek, a dal lezárása pedig közelít a tökéleteshez.

Végre megérkezett az újabb szám a Mystery Of You személyében, amit nem lehetett már hónapokkal a lemez megjelenése előtt hallani mindenhol. Ismét egy magára maradt ember kiáltásait hallhatjuk, remek dallamvilággal megáldva. Erre már rá lehet mondani, hogy kicsit sablonos Red dal, nem ütött be elsőre, sőt még az is előjött, hogy én ezt már hallottam tőlük, ennek ellenére ez is nagyon ott van, a hegedűvel énekelt “You’re all I know” elszállós éneklése pedig gyönyörű. Kevésbé tetszik az ezután jövő Start Again, de az első szám, amiben megjelenik a remény, két rövid sor erejéig: “Újrakezdhetnénk? Meg tudnál bocsátani?” A saját önnön érdekeit hajszoló ember utolsó kérése ez, melyet a dal lezárásában hallhatunk újra és újra. A refrén sajnos nem túlságosan maradt meg, pedig nem egyszer hallgattam meg a dalt, de remélem ez is a Hide sorsára jut, amit anno az előző lemezen csak hónapokkal később “értettem meg”. Csalódott szerelmeslevélként jön a Never Be The Same, mely mondanivalója ellenére nem lett túl szomorkodós, inkább csak melankólikusan szép. Jobban kapcsolódik azonban a lemez koncepciójához a következő Confessions, amelyben az elfojtott, ám mégis érezhető dühe miatt érzi úgy az énekes, hogy távol kerül Istentől. Nagyot pislogtam a Shadows nyitásán, mert most már tényleg úgy voltam, hogy “emberek, hát ezt most hallottam”. És ha elég figyelmesek vagyunk, akkor bizony tényleg hallhatjuk, hogy a Shadows és a Confessions nyitó riffje szinte egy-az-egyben ugyanaz. Khmm… Na mindegy, igazából nem is ezzel a dallal van a bajom, mert egy közepes szintű Red szám, hanem a következő Ordinary World-el. Mit keres a lemezen egy Duran Duran feldolgozás? Egy bónusztrekknek elmenne, de ez itt engem annyira bezavart, hogy hirtelen nem tudtam hova tegyem (és azóta se tudom). Nekem nagyon nem tetszik a dal, a feldolgozás azért nem lett rossz, de szomorú, hogy ezt csak így rátették, mert jön egy Deluxe változat az Innocence&Instinct-ből, négy új számmal, ott oké lett volna, de itt? És az a baj, hogy ezután meg már nagyon nincs kedvem végighallgatni a lemezt, a hetedik szám után valahogy mindig újból kell indítanom a lemezt, hiába a kicsit Linkin Parkos kezdésű, mégis jó kis ordibálós Out From Under, vagy a lemezt záró szépség, a Take It All Away, valahogy az Ordinary World miatt nincs kedvem odáig eljutni. Már értem azt az elfojtott dühöt, amiről a Confessions-be énekelnek.

Én megadtam volna nekik a tízpontot is, ha a Duran Duran feldolgozás helyett mondjuk egy átvezetőt raknak, nem bántottam volna őket a kilenc dal miatt (főleg, hogy jön még négy), de ez így nem tízpontos. De hogy ne ilyen szidalmazás közepette érjen véget az ismertető értékelem a lemez maradék részét. Nem lett egy End Of Silence 2 – de olyat nem is lehet még egyet csinálni – azonban egy nagyon jó kis rock lemezt hallhatunk, ha hozzájutunk valahogy az Innocence & Instinct-hez. Red minőségű dalok, napokig dúdolható dallamok, hosszúlejáratú szavatosság. Ez az, amit ígér az új album. Nem rontották le a hírnevüket a lemezzel, én még mindig a kedvenceim közt fogom emlegetni őket, ha rákérdeznek. Várom az új dalokat, és remélem egyszer eljutnak Magyarországra, hogy együtt ordíthassam velük a szavakat az első sorból. Addig is itt van az Innocence & Instict, amit nagyon ajánlok mindenkinek, még annak is, aki nem szereti a rockot, mert van rajta sok-sok finomság, ami miatt rájuk merem mondani, hogy a jelenlegi zenei színtér egyik legnagyobb neve (vagyis annak kéne lennie) a Red.

Pont: 9,5/10
Myspace

43 hozzászólás

Hozzászólások RSS TrackBack Identifier URI