4 évet kellett várni az új Flyleaf-re, mely idő alatt sok felesleges kiadvánnyal próbálták meg az emberek türelmét egy kicsit kijátszani. Így nem is meglepő, hogy az új cd-n a bónusztrekkekkel együtt majd’ 20 dalt hallhat a nagyérdemű, amivel kb. úgy van az ember, mint mindig az ilyen sok dallal rendelkező albumoknál: ebből lehetett volna egy 10 számos hibátlan nagylemezt csinálni, így viszont egy kicsit unalmas.
Amit elsőre megállapítunk, hogy Lacey Mosley hangja még mindig brutálisan dögös, bár egy kicsit mintha vesztett volna karcosságából az előző lemez óta. Ő az igazi aduásza a bandának, hiszen az igen sokszínű (szó szerint) zenésztársulat énekesnője olyan hangszínnel rendelkezik, amelyet ezer másik közül is gond nélkül felismerni. Már a self-titled debütje sem a hangszeres parádé miatt lett sokak kedvence, bár az alternatív rock-os, post grunge színtértől semmivel sem marad el, sőt…
A kelleténél több hallgatásra volt szükség az előző albumnál is, hogy igazán megszeressem, így nem akartam ezt a lemezt is túl hamar elítélni. Azonban már jópár hallgatáson túl vagyok, és maradt az érzés, hogy bőven van rajta olyan dal, amiket ha lehagynak, vagy legalábbis a bónusz cd-re pakolnak, az összhatás javulna. Mintha a kiadó főjánosa lekiáltott volna a karosszékéből, hogy idefigyeljetek, négy éve várunk a nyamvadt lemezetekre, úgyhogy két lemeznyi számot írjatok, mert bajok lesznek. Aztán a nagy erőlködésnek nyögés lett a vége.
Irodalomórán úgy jellemeznénk, hogy “keretes” a szerkezete. Az elejéről igazán nem is tudok túl kiemelkedő számot mondani az “Again“-t kivéve, amely életük dala egyébként, remek dallamokkal. Sokkal jobban áll nekik ez a kicsit depresszív szövegvilágú, kicsit csapkodó, elszállós dallamokkal operáló dal, mint az ezután következő jellegtelen tucatszámok tömkelege. Sajnos majdnem ez lett a végső veszte a lemeznek, ám szerencsére kitartottam, és az utolsó négy szám megmentette a csúfos bukástól a Memento Mori-t, a kissé visszafogottabb, ám mégis fülbemászóbb dalaival. Így lett elfogadható a lemez minősége számomra.
A kereszténységüket eddig nem túlságosan felvállaló banda nemrégiben blogbejegyzésben tudatta az emberekkel, hogy is állnak ezzel a dologgal. Leírták, hogy nem tartják magukat keresztény bandának, mivel nem tartják helyesnek Jézus nevét felhasználni, csak hogy több lemezt adjanak el. Azonban elárulták, hogy minden tag hithű keresztény, melyet az új lemezen abszolút észrevenni, ha a szövegeket figyeljük.
A kissé kétes összkép ellenére sikerük garantált, hiszen még a lemez megjelenése előtt már két videoklippel örvendeztették meg rajongóikat, és még biztos jön jópár, hogy a nagykiadós banda minél szélesebb körben elismert legyen. Szerencsére Lacey még mindig dögös, és egyedi, és ez sokaknak elég, hogy mélyebben beleássák magukat a dolgokba, és ismerté tegye őket széles körben. Én csak remélni tudom, hogy ez így lesz, és hogy nem kell négy évet várni egy új lemezre, amely nem lesz túl izzadtságszagú, mint ez.
5,7/10
5 hozzászólás
Hozzászólások RSS TrackBack Identifier URI
Szólj hozzá
azért az “ouooo” még a régi :):)
Lacey Mosley hangjára szerintem is az a megfelelő kifejezés, hogy dögös. És tényleg csak az ő hangja kiemelkedő, ami nem is lenne baj, ha nem játszaná túl. Nekem túl modorosnak tűnik. A hideg ráz, hogy minden hang után odanyög egy fejhangot. Minek?!
Jobban tetszik , mint az előző lemez.
Hát. Ez bizony közepes. Vannak rajta nagyon jó dalok, de igen, lehet hogy hülye szöveg, de akkor is lehetett volna rövidebb…
nagyon szeretem ezt a bandát. az új album is jó lett, szerintem, bár azért jobb az első